Brueghel: Gyermekjátékok

A játék alternatív neve: A medve bosszantása. Egy játékost kiválasztunk, ő lesz a medve. Egy másik játékos a medve gazdája, aki fog egy kötelet az egyik kezével. A másik kezében az „ostora”, egy másik kötél vagy egy marék szalma. A hosszabb kötél másik végét a medve derekára kell kötni. Az összes többi játékos a manó. A manók ingerlik vagy ütik a medvét. A medve próbálja elkapni a manókat. A medve gazdájának távol kell tartani a medvét a manóktól azzal, hogy távolabb űzi őket a medvétől, miközben veri őket a szalmaköteggel, illetve a medve kötelét húzza maga felé. Ha a medve elkap egy manót, vagy a gazda háromszor eltalál egyet, akkor ő lesz az új medve. A régi medve lesz a gazda, és régi medvetartó manó lesz a következő játékban.

A magyar gyermekjátékok között „bakugrás” néven ismert játék. Két azonos létszámú csapat játssza. Egyik csapat a béka. A „békacsapat” minden tagja egyvonalban áll, és a térdüket vagy a bokájukat fogják. A másik csapat tagjai a békák mögött sorakoznak fel. Négy-öt méter a távolság közöttük. Gyors nekifutással megpróbálják átugrani az előttük lévő békát. A béka nehezítheti ezt azzal, hogy a hátát domborítja, vagy helyzetet változtat. Annak jár a pont, aki átugrotta a békát. Pontlevonás jár azért, ha a játékos a békán „landol”, vagy ellöki. Pontozás után szerepcsere van.

Magyarul „Csigázás” néven ismert a játék. A „csigák” eredete ismeretlen. Különböző típusú csigák variációja használható a játékban. Ez nem kerülte el Brueghel figyelmét sem. Néhány facsiga kell a játékhoz. Madzagot tekerünk a csigák köré, amit az indításhoz hirtelen lerántunk róluk – nagyobb csigákat „ostorozunk”, hogy pörgésben maradjanak. Más típusú csigáknál használjunk orsót, hogy egy helyben tartsuk, amíg a kötél letekeredik róluk, ezt a két fent említett csigatípust Brueghel is ábrázolta a festményén: a képrészlet bal oldalán lévő fiú a csigát pörgeti, míg a középpontban lévő fiú egy orsót tart a kezében, amint figyeli, hogy a csiga pörög. Cél: a csigát mozgásban tartani minél tovább. Közben a játékosok azt is remélik, hogy saját csigájuk megállítja a többit, úgy, hogy összeütközik valamelyikkel.

P.G. Brewster-nek a „Games and Sports in Shakespeare” változatlan kiadásában az Elliot Avedon & Brian Sutton-Smith, The Study of Games, (NY: John Wiley & Sons, 1971, p.38) című művére utalva ez a játék „Kayles” néven ismert a francia orsók után, és kuglibábokkal játszották. Brewster elmondja, hogy a játékot VIII. Henrik betiltotta. Brueghel festményén ez a játék is megtalálható természetesen. A kiemelt részleten a bal oldali lány a falhoz közel állítja fel a kuglikat. A játékosok jobbról állnak, innen dobják a labdákat a bábukra. Nincs előre kijelölt terület. Lényeg, hogy a kuglibábok egyenes vonalban vannak. Minden játékosnak azonos számú labdája van, és annyi pontot szerez, ahány bábot eltalál.

Lehetséges, hogy ez a játék abból az időből való, amikor a lovagi tornán küzdöttek a lovagok. Vagy talán a címe ez is lehet: Tilting at windmills (Szélmalomharc) Minden játékos egy hosszú botot tart a kezében, amelynek a végén szélforgó van. Párban állnak egymással szemben, támadnak egymás felé az előre tartott botokkal. Az a cél, hogy megállítsák ellenfelük szélkerekének forgását, miközben ügyelnek arra, hogy sajátjuk forogjon. Semmiféle egyéb eszköz nem használható, csak a szélkerék. Vigyázat! A botok hosszúak.

Ez a golyós játék sorjátékként ismert, de lehet ez egyfajta „mozgásos” rejtvény. Az ilyen játékhoz folyamatos mozgásra van szükség. Nem derül ki, hogy hány lyuk van a gyerekek előtt a földön, öt vagy több, mert az alakok eltakarják. Mivel ez sorjáték, két játékos váltja egymást. Egyikük megpróbál golyót helyezni három lyukba, miközben megakadályozza, hogy a társa is ugyanezt tegye. Mindenesetre ez a golyós játékok valamilyen változata, amit a 16. században játszottak, de a későbbi időkben sosem.

Az ősi időkbe nyúlik vissza az eredeti - törzsi rítus lehetett. Ma a világ sok részén játsszák. Némely változatban a bekötött szemű játékosnak állatneve van, és az állatra jellemző jelképet visel, más változatban van egy mondóka a „kanálról és zabkásáról”. Bármennyien játszhatják. Egyik játékosnak bekötik a szemét és körbeforgatják. Némelykor egy mondókát is mondanak, miközben forog. Azután a játékosok szétszóródnak egy előre kialakított pályán. A bekötött szeműnek el kell kapni, vagy legalább megérintenie egyiküket. Ha sikerül, szerepcsere van. Változata: Ha a bekötött szemű játékos elkap valakit, ki kell találnia, ki az. Ha pontosan meg tudja nevezni, akkor annak kötik be a szemét, és újra kezdődik a játék. Magyar változata: Erre csörög a dió.

Nagyon ősi játék, egy régi rituáléból származik. Bármennyien játszhatják. A játékosok kört alakítanak, egyikük beáll középre. Nem nézhet fel, a földre tekint. (Egy változatban a középen állónak bekötik a fejét.) Az egyik játékos egy kiválasztott tárgyat tart a középső feje fölé. Minden játékos egyik kezével megérinti a tárgyat, és közben ezt mondja: Egy nehéz tárgy van a fejed fölött - találd ki, mi az. A középen álló, anélkül, hogy felnézne, megpróbálja kitalálni. A körben állók nincsenek csendben, próbálnak utalni arra, mi lehet a tárgy. Ha kitalálja, az áll középre, aki a tárgyat fogta, és kezdődik újra a játék.

Egy kritikus azt mondja, hogy ez a játék nagyon veszélyes, csak felnőtt jelenlétében játszható. Bármely játék, amit fegyverrel játszanak veszélyes. Mindazonáltal az emberek játszották a késes játékokat, vagy más fegyveres játékokat századokon át. Ma is számtalan késes játékot játszanak a gyerekek. A Brueghel-festményen látható késes játék ma nem olyan népszerű, mint régen volt, és ennek jó oka van. Általában ketten játsszák. Egy kört rajzolunk a földbe. Jelre az egyik játékos a kést a kör közepébe dobja, anélkül, hogy oda nézne. Nincs győztes vagy vesztes, az a cél, hogy a kör közepét eltalálja a játékos.

Ki ne játszotta volna ezt gyermekkorában? Számtalan variációja van. Épp úgy játszható bent, egy nagy szobában, mint odakint az udvaron. Egy személyt kijelölnek, ő lesz a fogó. A többiek szétszóródnak, a fogó üldözi őket, és megpróbálja egyiküket megérinteni. Akit megérintett, az lesz a fogó, és a játék újra kezdődik.

A játék eredete arra az időre tehető, amikor a kereket feltalálták. Minden játékosnak van egy kerékabroncsa. Ennek a meghajtásához egy fából vagy fémből készült eszközt, rövid botot kell használniuk. Meghatározott pályán kell végighajtani a kereket a játékosoknak, és megérkezni a célvonalhoz. A kereket kézzel nem szabad megfogni. Ha letér a pályáról, akkor is csak a meghajtó eszközzel lehet visszaállítani. Eredetileg kerékabroncsot használtak a játékhoz. Brueghel idejében és még néhány száz évig azután a gyerekek hordóabronccsal játszották. Az 1960-as években megjelent a műanyagból készült hula-hopp karika. Mivel nagyon könnyű, számtalan gimnasztikai mutatvány fontos eszköze lett.

Erről a játékról annyit tudni, hogy az ókori Rómában is játszották már, de lehet, hogy még régebbi. A játékosok megegyeznek abban, hogy egyszer „párosok” lesznek, egyszer „páratlanok”. Ketten játsszák. Háromig számolnak, ez a jel, és egyszerre mutatnak egy számot felemelt ujjakkal. Ha az ujjak kombinációs száma egyenlő egy páratlan számmal, a páratlan győz. Brueghel festményének részletén a bal oldali lány az ujjak összegét számolja.

Sok verziója van a világban, ez a játék egy másik változat. A golyók a játékos kezében, illetve a kötényében vannak. Ezt a változatot még több labdával játsszák. A labdákat gúlákba rakják, a gúlák egyenlő távolságra vannak egymástól. Ezen a festményen úgy tűnik az ismeretek alapján, hogy a tekéző a labdákat a gúlákra dobja, így azok szétgurulnak - ez a cél. Egy változat lehet, hogy a gúlák mögött kijelölnek egy célvonalat. A játékosnak úgy kell a kezében lévő labdákat a gúlák között a célvonalig gurítani, hogy azok ne essenek szét. Végülis nincs információ arról, hogyan kell játszani.

Az ősi Rómában volt az eredeti hazája. Felnőttek játszották. Brueghel alkotásán a kislány a bal kezében egy pörgettyűt tart. A pörgettyű egy négyoldalú kockán áthúzott rudacska vagy orsó, amelynek az alsó végét kihegyezték, így pörgött. A 16. században Németországban nagyon népszerű játék volt. David Parlett (Oxford History of Board Games, 1999 pp 29-30) így ír a játékról: „... franciául a neve toton, ami a latin totun megváltoztatása. Angol változata a korai 18. században jelent meg: egy faragott fakocka, amelyen egy orsót húztak át, hogy foroghasson, mint egy csiga. Parlett utal arra, hogy a kockát később sokszögre cserélték, kissé lekerekítették. Fémszöget ütöttek át rajta, és asztalon pörgették. Tehát nem valószínű, hogy szabadtéri játék volt. Minden játékos meghatározott pénzösszeget tesz be a közös bankba. Aki a soron következő, jól megforgatja a pörgettyűt. Amikor az megáll, a legfelső oldala jelzi a játékos győzelmét vagy vesztét. Brueghel képén látható, hogy a pörgettyűt két kézzel hozzák mozgásba. Később a kockák kisebbek lettek, így két ujjal is lehetett pörgetni. A kislány szabad térben van a festményen. A játékeszköz sík terepen pörgethető jól, inkább odabent játszható. A kockán számok lehettek egytől hatig. Később a számok helyett betűket írtak rá. Az országoktól függött, ahol játszották, hogy milyen betűket használtak. Parlett javaslata (francia, latin, spanyol betűjelek alapján):
P = rabol
A = átvesz (csak azt az összeget, amit betett a bankba)
N = semmi sem jár (ez a betű két oldalon is szerepel)
J = pótlékot tesz a bankba, ami megfelel az alapösszegnek
F = elnyeri a teljes összeget
Ha egy játékos a teljes összeget elnyeri a játékot befejezik.

Elég durva játék. Tulajdonképpen előfutára a rögbinek és a focinak. Kakasviadalnak is nevezik. Gomme a következő játékmenetet javasolja: egy fiút kiválasztunk, ő lesz a kakas. Bekötött szemmel nagy terpeszben áll. A többi játékos a „kakas” szétterpesztett lábai között megpróbálja eldobni a sapkáját, amilyen messzire csak tudja. Ezután odaszaladnak a saját sapkájukhoz. A bekötött szemű játékos előrehajolva halad és vadászik a sapkákra. Akinek a sapkáját először fogja meg, annak futnia kell körülbelül 20 métert, miközben a többiek verik, főként a fejét. A következő játékban ő lesz a kakas. Egy újabb változatában a játékosok két csapatban állnak egymással szemben. Kijelölik a saját pályájukat. A játék megkezdése előtt egy „gólvonalat” is megjelölnek a saját pályájuktól távolabb. Ide tesznek egy kalapot vagy más tárgyat, kesztyűt, cipőt, stb. Az a cél, hogy az egyik csapat szerezze meg a lerakott tárgyat, és szaladjon vele „hazai pályára” vagy a gólvonalhoz – előzetes megegyezés szerint. Az ellenfélnek ezt kell megakadályozni.

Ez egy nagyon durva játék. Alice Gomme, Traditional Games of England, Scotland and Ireland London: Thames and Hudson, 1894. vol. I. p. 390. szerint ennek a játéknak a címe: „Több zsák a malomba”. P.G. Brewster /”Games and Sports in Shakespeare”, reprinted in Elliott Avedon & Brian Sutton-Smith, The Study of Games, NY: John Wiley & Sons, 1971. pp. 38./ így mutatja be a játékot: „Ez inkább tülekedés, mint játék. Egy csapat fiú egy társukat, a „szerencsétlent” a földre dobja, ráfekszenek és kiabálják: Zsákot a malomba!” Brewster utal arra, hogy Shakespeare Elveszett Paradicsom című művében említés esik erről a játékról. Egy ismeretlen referencia „Dobd ki a babát!” címet adja Brueghel e festményrészletének, de nem írja le, hogyan kell játszani.

Ez a játék Longhorse (Hosszú ló) néven is ismert. Valószínű, hogy a „Hány szarva van a kecskének?” című ősi római játéknak az egyik variációja. Már Brueghel előtt néhány száz évvel is játszották. Két csapat játéka. Egyik csapat a ló, előtte ül egy játékos. A lovas csapat egyik tagja az ülő fiú karjába temeti, mert nem láthatja, hányan ülnek a hátára. Másik csapat tagjai a lovasok, felülnek a ló hátára, az egyik kezüket letakarva egy számot mutatnak. Az eltakart fejű játékosnak el kell találni a számot. (Hány lovast tartanak a hátukon?)

Az olaszoknál Bocce, a franciáknál Jeu de Boules és az angoloknál Lawn bowls, az Alpok északi részén Petanque a játék neve. Vannak arra vonatkozóan adatok, hogy Krisztus után 300 évvel már játszották Görögországban és Rómában. Ahogy a római hadsereg haladt Európán keresztül, megmutatták a játékot sok országban. A felnőttek játéka. Sok országban sík terepen játsszák ezt a fajta játékot. Néha a helyi pályán játszották, amit megfelelő szabályok szerint alakítottak ki, máskor csak a háztulajdonos gyepes udvarán. Két csapat szükséges, egy-egy csapatba két vagy több játékos tartozik. Minden csapat 3-4 labdát használhat (kb. 8 cm átmérőjű labdák). Ezek készülhetnek vasból, fából vagy kemény gumiból. A játékosok pontot szereznek, ha eltalálják a célt, ami egy 4 cm átmérőjű labda. Az győz, aki a legtöbb pontot gyűjti. A győzelem szempontjait a helyszín befolyásolhatja, valamint a kulturális különbségek.

Brueghel bizonyára szerette ezt a játékot, mert a festménye középpontjában helyezte el. Két játékos szükséges, meg egy vaskanna vagy egy régi fazék – ez lesz a céltábla. Egyik játékos megfogja a földön lévő edényt, nem emeli fel, hanem körbe-körbe forog vele. A másik játékosnak bekötik a szemét, és így próbál egy hosszú bottal rácsapni az edényre. Aki a fazekat (kannát) mozgatja, igyekszik ezt megelőzni. Óvatosnak kell lennie, nehogy őt találja el a társa a bottal. Ha megüti őt, akkor tovább folytatja az edény forgatását. Ha nem találja el a tárgyat (a levegőbe csap), akkor helyet cserélnek, így folytatódik a játék.

Ez egy nagyon ősi játék. Senki se tudja, mióta ismert, talán Görögországban, vagy Rómában játszották először. Lehetséges, hogy a régmúlt rituális elemei keveredtek bele. Többen játszhatják. Egyvalaki a „vezető”. A játékosok vonalban állnak, és utánozzák a „vezető” mozgását. A vezető a játékosokat előrehaladva vezeti, vagy csak egy helyben áll, karját és lábát mozgatja. Néha nagyon nehéz fizikai gyakorlatot is csinálhat, például mászik. Aki nem tudja jól utánozni a vezető mozgását, kiesik a játékból, ez a cél. A játékvezető ezért igen gyakran változtatja a mozgását és a sebességét, hirtelen gyorsít vagy lassít.

Brueghel ezt a játékot a festménye középpontjába helyezte, mégsem lehet tudni pontosan, hogy hogyan kell játszani. Az egyik weboldal, ahol a festmény játékainak listája megtalálható, a Carry my lady to London” cím alatt jegyzi. A festmény flamand, a névtelen szerző nyilvánvalóan talált adatokat a játékról. Végeredményben a játék kapcsolatban van a „London bridges falling down” című énekes játékkal. Abban az időben a hídépítés reális tény volt. Közép-Európában számtalan ilyen jellegű játékot játszottak Európa különböző részein. Brueghelnek is ismerni kellett. Magyarországon „Gólya viszi a fiát” néven ismerik ezt a játékot.

A játék alapja valamilyen ősi történet. Nagyon durva, lökdösős játék. Bármennyien játszhatják. Egy játékos - a „király” - feláll egy magaslatra, (egy emelvényre), vagy dombra, és onnan kiáltja: „Én vagyok a király, próbáld meg, taszíts le, ha tudsz. Ezután egyenként vagy egyszerre mind az összes játékos megpróbálja letaszítani, úgy, hogy felmászik a magaslatra, és lelöki vagy lerántja onnan. A király természetesen ezt megakadályozza, és lökdösi-rángatja őket lefelé. Végül az lesz az új „király”, aki a régit letaszítja. A játék magyar megfelelője: „Enyém a vár, tied a lekvár!”

Két csapatban játsszák. Az egyik csapat két sorban ül a földön felhúzott térddel. A két sor között nagyon szűk a hely, mint azt Brueghel képe is jól illusztrálja. A másik csapat tagjainak aztán gyorsan kell végigfutni a szűk soron, szorosan egymás mögött, baleset nélkül. Ezt megcselekedni már nem olyan könnyű, mivel az ülő csapat tagjai hirtelen kinyújthatják a lábukat, vagy kitehetik a lábfejüket, hogy elgáncsolják a futókat. Ha sikeresen végigfutottak a pályán, a két csapat helyet cserél. El kell mondani, hogy a játék eldurvulhat, egy-két játékos megsérülhet, ha nincs a játékosokban jóérzés.

Erről a játékról alig vannak ismeretek. Talán éneklős játék, vagy kántálás közben játszották. Az sejthető, hogy ez egyfajta „csókolózós játék”, vagy „udvarlós” játék. Van egy kis erotikus tartalma. A festményrészletet nézegetve látható, hogy a gyerekek a földön ülnek szorosan egymás mellett. A játékot elindító személy egy könnyű takarót vagy egy nagy ruhát terít az ülő gyerekekre. Közben ezt kántálja: Ki lesz az én igaz szerelmem? Mikor ezt elmondta, felemeli a takarót. A mai napig sem lehet tudni, hogy mi történik a takaró alatt, és mi történik a játékban, miután felemelik azt.

Nem tudható, milyen régi ez a játék. Görögország és Róma lehet az őshazája, és lehetséges több rituális jelentése is a régmúltban. Akármennyien játszhatják. Egy gyereket „vezetőnek” választanak. A játékosok felsorakoznak mögé, és jól megkapaszkodnak az előttük álló derekába. A „vezető” elindul, de gyorsan megváltoztatja a helyét, felgyorsul, lelassít, köralakba fordul, és nagyon gyorsan fut. Arra törekszik, hogy leszakadjon a sor egy része. Ha ez megtörténik, a leszakadt játékosok kiesnek. Brueghel ezt a képet 1560-ban festette. Hasonlítsuk össze az amerikai művész, Winslow Homer festményével, melyet 1872-ben készített ugyanerről a játékról. Homer a játéknak az „Ostorcsattogtatás” címet adta. Számtalan képet készített ugyanerre a témára. A festmény eredetije az amerikai Ohio államban lévő Butler Institute of American Art-ban található, Youngstownban. Homer festményén az összes játékos fiú. Vonalban állnak egymás mellett és egymás kezét fogják, míg Brueghel képén egymás mögött, oszlopban helyezkednek el a gyerekek és egymás derekába kapaszkodnak. Ez a játék Magyarországon is ismert.

Astragali (Ugrócsontok) vagy Knucklebones (Ujjpercek) a játék neve. Előfutára sok hasonló játéknak. Napjainkban a fiatalabb lányok játéka és Jacks („Mitugrász”) néven ismert. Már akkor is régi játéknak számított, amikor Görögországban és a világ más tájain játszották. Ezután került Rómába. Sok ilyen jellegű játék van Közép-Keleten és Ázsiában. Néhány történész állítja, hogy a játéknak vallási rituális eredete van, míg mások azt gondolják, hogy csak egyszerű szerencsejáték. Felnőttek és gyerekek is játszották. Knucklebones = ízületi csontok – szárított birkacsontok, arasznyi nagyságúak. Négy oldaluk van: sima, konvex (domború), konkáv (homorú), és sinus (hullámos). Két vagy több csonttal játszották, a csont mind a négy oldalának értéket adtak és ráírták. Egy játékos feldobja a levegőbe a csontokat, és elkapja a kézfejével vagy hagyja leesni a földre. Mint a kockajátékoknál, a dobott értékek kiszámíthatók és döntőek. A görögök és a rómaiak módosították a tárgyat, és hatoldalú, kocka alakú csontokat használtak. Hegyi Ferenc (79 éves, gyermekkorában Bakonycsernyén élt) elmondja, hogy ismeri a játékot. Annakidején ők fából készítették az arasznyi nagyságú játékeszközt. A négy oldalára a következő szavakat írták: Tégy, Végy, Mind, Semmi. Minden játékos előtt egy marék kukorica vagy bab volt. Az asztal közepén egy nagyobb kupac – ez volt a „bank”. Ha a játékos által feldobott „fakockán” a Tégy szó volt, amikor leesett, a saját készletéből egy szem kukoricát (babot) betett a bankba. A négy szó jelentésének megfelelően kell tenni-venni a magokat a játékosoknak. Téli estéken a szobákban játszották.

Változatok a játék elnevezésére: Hit and span (Üsd és araszolj!), Boss and span (Tulaj és zseton), Boss out (Kint a főnök). Brewster elmondása szerint: „Ez egy golyós játék, rendszerint ketten játsszák. Az egyik játékos elgurítja a golyót bármelyik irányba. A másik játékosnak úgy kell gurítania a golyót, hogy eltalálja, vagy legalább jól megközelítse az előzőt. Ha sikerül, ő győz. Ha elhibázza, akkor otthagyja a golyót a földön, amit most az előző játékos vesz célba.

Ezzel a címmel sok játékot említenek. Az eredete az ősi időkbe nyúlik vissza. A humanisták azt mondják, hogy már a középkor előtti időkben is ismert volt: egy rítus, a „jó és a gonosz” közötti küzdelem bemutatására. A Brueghel által festett képen két csapat van, három-három fővel. Egyik személy a ló vagy más állat „feje”. A második tag az állat „teste”, ő erősen fogja az első csapattag derekát. A harmadik játékos felül a másodiknak a hátára, mintha lovagolna. Mindkét csapat lovagoló tagja egy kötelet vagy egy bőrcsíkot tart a kezében. Adott jelre mindkét csapat megpróbálja az ellenfél játékosát lerántani a lóról. (Ez a játék magyarul „Kakasviadal” címen ismert.) Néhány kultúrában két ellentétes csapat áll fel egymással szemben. Egy erős hosszú kötélre van még szükség. A földre rajzolnak egy vonalat, vagy egy kitűzőkarót szúrnak a földbe. A kötelet úgy helyezik a földre, hogy a közepe a vonalon vagy a karónál legyen. Jelre a csapatok megragadják a kötelet. Az a cél, hogy az egyik csapat áthúzza a másikat a vonalon, vagy a karó mögé.

Ehhez a játékhoz mindenkinek két botra van szüksége. Az egyik bot egyik végét meg kell jelölni. A játék lényege, hogy milyen magasra ugratják a botot. Az a győztes, akinek a botja a legmagasabbra repül. Az ugratást úgy kell végrehajtani, hogy a megjelölt botot a földre tesszük, a másik bottal nagyot ütünk a jelre. A jel élessége, a fa fajtája, az ütés ereje - mind a három tényezőnek szerepe van abban, hogy a bot milyen magasra megy. (Hegyi Ferenc 79 éves Bakonycsernyei lakos azt mondja, hogy az ő falujában ezt a játékot „pilinckézés”-nek hívják.)

Két fiú birkózását is képre vitte Brueghel. Először úgy tűnhet, hogy ez csak játék, azután meg úgy, hogy férfias cselekedet, amibe néhány fiatal belekeveredett, - és napjainkban is belekeveredik. Mivel csak azt tudjuk, hogy Brueghel az összes tevékenységet, mint „fiatal emberek játékai”-t ábrázolja, nem világos, hogy volt-e különleges szerepe abban az időben az irányításnak a birkózásban. Az sem derül ki, hogyan döntik el, ki a győztes. A művész nem ábrázol harmadik személyt a bíró szerepében.

Felnőttek játéka. Nagyon régi játék, amit egy taverna vagy kocsma udvarán játszanak. Több mint valószínű, hogy akkor kezdtek a játékba a férfiak, amikor kissé már becsíptek. Brueghel a festményén ezt a játékot az ő moralizáló, erkölcsre nevelő módján festette meg. Ez a stílus a művész számos alkotásán fellelhető. Hogyan kell játszani? Egy embert kijelölnek az első fordulóra: a kezében egy hosszú botot tart, amelynek a végére egy kellemetlen itallal töltött zacskót kötöttek. (egy játékváltozatban poshadt sör van a zacskóban) A játékosok el oszlanak, a botot tartó személy megpróbál el döngetni egy-két játékost a vizes zacskóval. Szerencséje van, ha a zacskó kiszakad, mert akkor vizes lesz az eltalált személy. Vele kezdődik újra a játék. Ennek a játéknak nincsenek igazi győztesei. Normális esetben a játékosok abbahagyják néhány kör italozás közben. Tehát minél tovább játszanak, annál biztosabb, hogy mindenki „vizes vesztes” lesz. A referenciák megtalálhatók: A. R. Taylor - Pub Games 1976. (GV1225.G7T38) /Kocsmai játékok/